Szépirodalom
Antropológia, Szociológia
Életmód
Filozófia
Ifjúsági és gyerekkönyvek
Irodalomtörténet, Művelődéstörténet, Művészet
Népek erotikája
Politika, Történelem, Tényirodalom
Pszichológia, Szociálpszichológia
Sport, sportpszichológia
Üzlet és menedzsment, közgazdaság, kommunikáció
 
havas_kicsi.jpg
tetszik
 

Politika, Történelem, Tényirodalom


Én vagyok

 

Szerző: Havas Henrik

Megjelenés éve: 2013.05.
ISBN: 978-615-5274-28-2
Részletek a könyvből


  • Az első lányok

    A hatvanas évek elején minden fiú álma a gitár volt. Vetettem az apámmal én is. Az utazóláda-tulajdonos Kovács bácsihoz mentem tanulni. Másnap eladtam a gitárt.
  • Akkortájt legendás hely volt a pesterzsébeti Csili Művelődési Ház. Állandó együttese az Atlasz No1. volt, és Hanka Péter énekelt. Szombatonként ott lógtam a haverjaimmal, táncoltunk, Hubertust ittunk, és Mátra cigit szívtunk. Ott láttam először néger fiút táncolni. Körbeálltuk, néztük, hogyan rázza magát. Beiratkoztam a tánciskolába is. Rumba, csacsacsa, keringő, minden ment, és mert kevés volt a fiú, gyakran visszajártam.
  • A környéken egyedül nekem volt meg a Beatles első stúdiólemeze, ’63-ból a Please Please Me. Egy Elvis Presley-kislemezért cseréltem, ami azért volt nagy szó, mert imádtam Elvist. Az első Presley-filmet Kolozsváron láttam 1966-ban, és akkor ittam életem első Coca-Coláját.
  • Volt bennem jó adag nacionalizmus és irredentizmus is. Amikor a vonat áthaladva a magyar–román határon először megállt, s páran leszálltak, megcsókolták a tőlünk elrabolt szent magyar anyaföldet, én is szipogtam.
  • Abban az évben, 1966-ban ismerkedtem meg egy velem egyidős kolozsvári lánnyal, Magdával. Egy dunai hajón találkoztunk és táncoltunk. Megbeszéltük, hogy augusztusban, amikor Dunai Petivel a bolgár tengerpartra megyek, odafelé és visszaúton is Magdáéknál töltünk egy-egy éjszakát. Így is lett. Magdáék kertes házban laktak, a papája építészmérnök volt, a kedvünkért motorra ült, hogy sört hozzon.
  • Kolozsvárról vonatoztunk tovább Várnába. A fülkében egy középkorú német házaspár és a velünk egykorú lányuk volt az útitársunk, meg egy olimpiai ezüstérmes, többszörös világbajnok magyar kajakos. Magas volt, jóképű, szőke, és a kidolgozott aranybarna testén hófehér Wrangler farmeröltöny feszült. Kedves volt hozzánk, mondta, hogy Várnában találkozik majd a többiekkel, magyar és bolgár kajakosokkal, kenusokkal, jót fognak bulizni. Meghívott minket egy sörre. Mire egészen besötétedett, mindenki szunyókált, csak a német lány és én nem. Kimentünk a folyosóra, beszélgettünk, csókolóztunk. A kajakos is nézegette Gertrudot, de ő engem akart. Tizenhét évesen felfogtam, hogy teljesen felesleges a nőkön töprengeni.
  • Elhatároztuk, hogy két nap múlva Várnában este nyolckor a mólónál találkozunk. Találkoztunk, és éjfélig táncoltunk. Egy bolgár zenekar félóránként eljátszotta az Ajjaj, fekete vonat!-ot. Na, erre zakatolt bolgár, NDK-s, csehszlovák meg magyar. Éjfél után lementünk a strandra, meztelenül úsztunk, sajnos a hideg víz miatt megálltunk a csóknál.
  • Másnap este megkértem Petit, hagyjon magamra éjszakára Gertruddal. Megittunk egy üveg édes vörösbort, éjfél után kísértem haza. Peti lenn aludt a kukák mellett. Hogy Gertruddal aztán mi lett, nem tudom, mert nem jött el a másnap esti randira. Maradt róla egy kép, szőke, copfos, nevet, és olyan erősnek tűnik, mint a kelet-német úszólányok.
  • Várnából hazafelé megálltunk Kolozsváron. Magda elvitt minket egy házibuliba. Egy panelházi lakásban tucatnyian jöttünk össze, a legtöbben már egyetemre jártak. Ittunk, táncoltunk, beszélgettünk. Nekem már nem volt tiszta zoknim, Petitől kértem kölcsön. Piros-fehér csíkos, Honvéd feliratú zokni volt rajtam, amit egy harminc körüli fiatalember rögtön kiszúrt. Kérlelt, adjam neki, és hiába mondtam, hogy nem az enyém, erőszakoskodott. Már mind a ketten berúgtunk, amikor áthívott a szomszéd lakásba, ahol ő lakott. Tisztára úgy történt minden, mint a filmekben. Felkapcsolt egy állólámpát. Az ernyő román nemzeti színekben, pirosban, kékben, sárgában pompázott, legalábbis egy darabig. Aztán a srác csavart egyet, és az ernyő hirtelen átváltott piros-fehér-zöldre. Kinyitotta a bárszekrényt is. Volt ott néhány üveg ţuică. Aztán megnyomott egy gombot, eltűntek a román italok, a bárszekrény belseje egy tengely körül megfordult, és hátul felbukkant a Parlament, előtte Lánchíd brandyvel, fekete címkés cseresznyepálinkával. A házigazda régen várhatott arra, hogy valakinek elmesélje a történetét.
  • Elmesélte, hogy pici gyerekként elvesztette a szüleit, árvaházba került, és nevet kapott. Elvégezte a rendőrtiszti főiskolát, Kolozsvárra helyezték nyomozónak. Életének egyetlen célja volt, bosszút állni a románokon. Székely fiú volt, apját, anyját Maniu gárdistái fejezték le. Boldogan mesélte, hogy amikor a városból a fiatalokat bevonultatják katonának, a románok már a vonaton belekötnek a magyarokba. Pár hete a vasútállomáson szokás szerint kitört a verekedés. Őt vezényelték a helyszínre rendet csinálni. Egy román fiút, akinél kés volt, agyonlőtt. Lehúztam a Honvéd zoknit, nekiadtam.
  • Eltelt több mint harminc év, és Magda hívott. A Múzeum Kávéházban találkoztunk, számítottam rá, hogy nosztalgiázunk egy kicsit arról, hogy az első éjszaka átszökött az ágyamba. Esély sem volt rá. Magda Kolozsvárott szerzett pszichológusi diplomát, Belgrádba ment férjhez, egy multicégnél dolgozó, magas beosztású informatikushoz, született két gyerekük. Jött a háború, horvátországi nyaralójukat szétlőtték, bankbetétjüket befagyasztották, a multicég elmenekült. Magdáék Budapestre költöztek, megoldották az életüket, csak abban kérte a segítségemet, hogy a két gyereket felvegyék az amerikai iskolába. Magda telefonon köszönte meg.

    […]

    Apám elenged

    1965-ben, amikor a Szabad Európából megtudtam, hogy a Rolling Stones nyáron Varsóban koncertezik, két barátommal úgy döntöttünk, elmegyünk a Balti-tengerhez, és onnan „elbiciklizünk” Varsóba. Anyám és nagyanyám hisztizett, de nem érdekelt, apám azt mondta, mehetek. Megkérdeztem, mennyi pénzt kapok. Ja, hát azt nem kapsz. De akkor hogyan menjek? Mondjuk, dolgozhatsz.
  • Egyik iskolatársamnak, aki eggyel fölöttem járt, az apja főmérnök volt az erzsébeti Motoröntvénygyárban. Ott melóztunk egész júniusban. Nagyon tanulságos volt. Beállítottam farmerben, tornacipőben. Olyanok voltak a munkások, amilyeneknek Marx Károly megálmodta őket. Élmény volt látni, hogyan öntenek, hogyan olvasztják a vasércet meg az ócskavasat, miként kerülnek az ötvözőanyagok, a mangán és a többi, s utána hogyan készül a homokforma, amibe aztán a folyékony vasat beleöntik. Láttam, amikor kibontották a szekrényeket, így nevezik azokat a fémdobozokat, amikbe belekerül a homok, és abba a minta. A félhomályban pattogtak a szikrák, az olvasztott vas különös színekben játszott. Maga az öntés nem egy bonyolult folyamat. Van két vasból készült doboz, amelynek nincs teteje és alja, ez a „szekrény”. Az egyiket ráhelyezik egy gép tálcájára, aztán homokot lapátolnak bele. A homokhoz vízüveget és melaszt kevernek, hogy kellőképpen megszilárduljon. A munkás a homokba belenyomja annak a tárgynak a fából készített mintáját, amelyet ki akarnak önteni. Ennek a mintának körülbelül a fele kerül ebbe az alsó dobozba, amit egyébként szekrénynek hívnak. Ezután a formázó beindítja a gépet, amit azért hívnak rázógépnek, mert valóban rázni kezdi a szekrényt. A homokot egy fatuskóval döngölik, tömörítik. Ezután az alsó szekrényre ráhelyezik a felsőt. A fából készült mintához, amit magnak neveznek, hozzáillesztenek egy nem túl vastag rudat. Ezután a második szekrénybe is homokot lapátolnak, újrakezdődik a rázás, a döngölés. A művelet végén egy sínen futó daru leemeli a felső szekrényt, majd eltávolítják a magot. Visszakerül a helyére a felső szekrény, és kihúzzák a rudacskát. A két szekrény közt ott van az elkészítendő alkatrész negatívja, ami nem más, mint egy üreg. A rúd helyén van a lyuk, amin keresztül az üreget feltöltik a folyékony vassal. A szekrényeket hosszú sorban egymás mellé helyezik a földre, a kokillában, aztán a kohóból egy daru meghozza az olvasztott vasat. Fantasztikus látvány, amikor sorra nyelik el a szekrények az olvadt vasat. Klasszikus szocreál kép. Az öntő vagy az olvasztár óriási szemüvegben, vastag bőrkötényben sorra tölti fel a szekrényeket, van minden, szikrák tűzijátéka, sejtelmes füst, fullasztó gáz és még sejtelmesebb félhomály.
  • A gimiből hárman mentünk az öntödébe dolgozni, a főmérnök fia, Jancsi meg én. Az volt a dolgunk, hogy a homokot talicskázzuk a rázógépekhez. Első nap az első talicskát alig tudtam megemelni. Valahogy elkínlódtam magam a rázógéphez, de annyi erőm nem volt már, hogy kiborítsam a homokot. A rázógép kezelője megszánt, segített. A homok alatt két-három öntvény volt. Kiderült, hogy ezt a próbát minden újoncnak ki kell állnia. Egy hónap múlva emlékül öntöttek nekem egy sakkfigurát, egy parasztot. A nyári diákmunkások közül a legtöbben már az első héten megszöktek, ezért megbecsültek minket, akik maradtunk. Nekem minden tetszett az öntödében. Reggelire persze továbbra is a nagymama téliszalámis szendvicsét ettem kockasajttal meg paprikával, paradicsommal, és volt termoszom is citromos teával. Szívem szerint váltottam volna szalonnára, vöröshagymára, de nem kínálták, és én nem kértem. Nem voltam még tizenhét, ezért első alkalommal zavarban voltam a fürdőben. Szinte fekete, jobbára szőrös férfitestek, mosószappan és gyökérkefe. Alig álltam a zuhany alá, amikor belépett a művezető, és a lában elé lökött egy lapátot. A rövid nyelű lapát az enyém volt, nem tisztítottam meg, ezért hozta utánam. Szégyelltem magam. Óriási vízhólyagok nőttek a tenyeremen, a nagyanyám tűvel szurkálta ki őket. Mondtam neki, nézze meg, egy merő seb a tenyerem, én biztosan nem fogom tudni markolni nyolc órán keresztül a lapátot. Nagyanyám azt mondta, hogy bírni fogom. Azt nem kérdezte, hogy az öntödében, ahol mindenfelé vasdarabok hevertek – volt, amelyik vörösen izzott, volt, amelyik már kihűlt –, adtak-e nekünk bőrtalpú bakancsot. Nem adtak. Nem adtak semmilyen védőfelszerelést, és nem is oktattak ki minket. Mégis épségben megúsztuk, és kaptunk háromezer forintot. Öt évvel később első munkahelyemen, a MÁV Autófuvarozási Főnökségnél, gépjármű-villamossági szakmunkásként ennél kevesebbet kerestem.

    A hatvanas évek közepén divat volt Lengyelországba járni. Minden vonzó volt, a vodka, a dszesszklubok, a tengerpart meg persze a lányok. Hárman indultunk Gdańskba. Természetesen velem volt a barátom, és csatlakozott hozzánk az osztálytársam, Peti is. Később műszaki főiskolát végzett, de már akkor is üzletelt. A vasútállomáson magas sarkú női cipőket sózott ránk, azt mondta, hogy majd abból csinál pénzt. Természetesen szégyenkeztem, tőlem borzasztó távol állt ez a fajta kalmárkodás. Aztán amikor alig egy hét múlva elfogyott a pénzünk, Peti eladta a női cipőket, és abból a pénzből ettünk-ittunk. Ez ellen nem volt kifogásom. Morogtam persze, hogy milyen snassz a seftelés, de azért túltettem magam rajta. Peti a strandon összejött egy katowicei gyárigazgató feleségével, akinek a gyerekeit elvittük a szabadtéri moziba. A mama pedig elvitt minket étterembe.
  • Egy arisztokrata hölgynél kaptunk szállást. Néhány jachtokat ábrázoló fénykép meg a férje kardja maradt meg a családi vagyonból. Roppant kedvelt minket, magyar fiúkat, azt hiszem, azért, mert a fia 1940-ben Magyarországon keresztül került ki Angliába.
    Én ugyancsak a strandon ismerkedtem meg Malgorzatával. Szőke volt, és gyönyörű. Tizenhat évesek voltunk, és a szó minden értelmében ártatlanok. Fagyiztunk, csókolóztunk.
  • Gdańsk felé a vonaton összebarátkoztunk lengyel srácokkal, akik a częstochowai Fekete Madonnához zarándokoltak. Tőlük tudtuk meg, hogy a lengyel főpap, Wyszyński bíboros meg akarja menteni a lengyel ifjúságot, ezért körbemisézi az országot. Mindenki azt várta, hogy a párt vagy erővel, vagy furfanggal, de valamilyen módon megakadályozza a bíboros „hadjáratát”. Vizionáltak vízágyút, gumibotot, rendőrrohamot – aztán ez mind elmaradt. Wyszyński Gdańskban készült megtartani az első nagy szabadtéri misét. Nyáron amúgy is a tengerpartot célozták meg a fiatalok – dugig volt Sopot, Gdańsk, Gdynia –, ahol mindenütt plakátok jelentek meg azzal, hogy a misével egy időben ad koncertet Czesław Niemen Sopotban, a strandon. Amerikából hozták haza, és akkora sztár volt, mint nálunk az Illés, a Metró és az Omega együtt. Amikor felment a színpadra, és belevágott Spencer Davistől a Gimme some lovinba, voltunk talán százezren, és nagyon úgy tűnt, hogy ránk szakad az ég, és elnyel minket a tenger. Pesten a Kisstadionban vagy ezelőtt, vagy ezután hallottam, ott voltam Spencer Davis koncertjén, de annak a hangulata meg sem közelítette a tengerparti buliét. A koncert után volt egy kis gumibotozás, én is kaptam egyet a hátamra, de szinte még jól is esett. A hazautazás előtti napon már nem volt egy fillérünk se. A vonaton egészen addig éheztünk, amíg át nem léptük a szlovák határt. Ott felszállt egy szlovák néni az unokájával. A kosárból egy sült csirkét, friss kenyeret, ecetes uborkát meg néhány almát csomagolt ki. Megetetett minket. Amikor hazaértem, a nagyanyám levetkőztetett, aztán elment kályhát keresni a környéken, hogy elégesse a ruháimat. Azt mondta, kizárt, hogy nem hoztam tetvet. Kiderült, hogy a farmerem hátsó zsebében volt egy lyuk, abból húzott elő a nagyanyám néhány száz zlotyt. Abból a pénzből ehettünk-ihattunk volna, még cigarettára is futotta volna belőle.

    […]

    Jelentések

    Miután 1979-ben munkatárs lettem a Magyar Rádióban, a személyzeti osztályon közölték, hogy tovább kell tanulnom. Hírszerkesztőként a politika frontvonalába kerültem, ezért két évig a Marxista-Leninista Esti Egyetem hallgatója lettem egy kifejezetten újságíróknak indított osztályban. A következő évben végeztem el az újságíró iskolát, aztán felvettek Szegeden a József Attila Tudományegyetem jogi karára.

    Az V. kerületi KISZ Bizottságon továbbra is számon tartottak. Amikor Jaruzelski tábornok elrendelte a rendkívüli állapotot, az erről szóló hírt én, a kezdő szerkesztő fogalmaztam meg. Az V. kerületi KISZ Bizottságon meghívtak egy beszélgetésre, amelyen talán tucatnyian vettek részt. A téma a lengyel helyzet volt. Én persze egy csomó olyan információhoz hozzájutottam, amiről mások nem szerezhettek tudomást. Amikor a hivatalos program véget ért, néhányan ott maradtunk. Egy fiatal mérnök, aki egyébként a Szovjetunióban végzett, azt javasolta, hogy két-három hetente találkozzunk, beszéljük meg azt, ami mindegyikünket érdekel. Például, hogy mi a szerepe a szocializmusban a szakszervezeteknek. A következő hónapokban kétszer-háromszor találkoztunk. Jól éreztük magunkat együtt, és meg voltunk arról győződve, hogy mi leszünk azok, akik majd megreformáljuk a szocializmust. Öten-hatan találkozgattunk, és mindenki ki volt éhezve az információkra. Mondtam a többieknek, hogy az újságíró iskolában osztálytársam egy srác, aki a kormánylapnál, a Magyar Hírlapnál dolgozik. A következő találkozóra őt is meghívtuk. Aztán – néhány nappal az utolsó összejövetel után – felhívott a mérnök, hogy azonnal beszélnünk kell. Az egyik srác apját az állambiztonsági szervektől figyelmeztették, hogy a fia államellenes összeesküvésbe keveredett. Úgy döntöttünk, hogy felhagyunk a szocializmus megreformálásával. Természetesen nem volt nagy talány, ki kezdett hirtelen jelenteni a mi kis összejöveteleinkről. A helyzet az, hogy legutóbb 2012-ben kértem ki a levéltárból a rólam szóló dokumentumokat, de csak 1989-ből volt egy-két teljesen jelentéktelen jelentés. A levéltáros hölgy azt mondta, hogy a 168 Óra munkatársairól szinte semmi nem maradt.
  • Ami a feltételezett és a leleplezett ügynököket illeti, megfigyelésem szerint az bennük a közös, hogy rögeszmésen felidéznek kellemetlen élményeket az életükből. Valahogy mindegyikük bekerült a rendőrségre. Az egyikük május elsején vörös zászlókat tört le a hídon, és bedobálta a Dunába, a másikat meg csak úgy „beszélgetni” vitték be az állambiztonsági tisztek. Megfigyeltem azt is, hogy minden ügynök fújja a Székely himnuszt.

    1992-ben egyre több politikus, miniszter, államtitkár gratulált a tévéelnöki kinevezésemhez. Amikor Antall József kabinetfőnöke Marinovich Endre telefonált, hogy a miniszterelnök szeretne velem találkozni, egészen biztos voltam benne, hogy én a Parlamentből már tévéelnökként jövök ki. Aztán kiderült, hogy rajtam kívül még vagy tucatnyi újságírót hívtak meg. Antall azt mondta, hogy tőlünk szeretne tájékozódni a magyar média helyzetéről. Mielőtt tájékoztattuk volna erről, Pintér Dezső megkérdezte a miniszterelnököt, hogy mi a helyzet a külpolitikával. Antall a következő egy órában elsősorban a délszláv helyzettel kapcsolatos véleményét fejtette ki, és külön kitért arra a levélre, amit Georg Bush amerikai elnöknek küldött. Arra hívta fel a figyelmét, hogy ne feledkezzen meg a Jugoszlávia területén élő muzulmánokról. Óvta Amerikát Boszniától. Azt írta, hogy elképzelhetetlen tragédiák sora következhet be, ha Amerika hagyja eszkalálódni a válságot. Aztán arról beszélt, hogy külön is figyelmeztette az amerikai elnököt arra, hogy Magyarország nem maradhat tétlen, ha akár Újvidéken, akár máshol magyarellenes pogromokra kerül sor. Nem mondta ki, de nyilvánvalóvá tette, hogy ha kell, magyar csapatok vonulnak szerb területre. Aztán nyugtatólag hozzátette, hogy a szerbek pontosan tudják, hogy velünk, magyarokkal nem érdemes ujjat húzni. Nem azért, mert a magyar honvédségtől tartanak, hanem azért, mert Magyarország a kapu Európa irányába, ha mi lezárjuk a határokat, blokkoljuk a kommunikációt, Jugoszlávia nem kap levegőt, szó szerint megfullad.
  • Mindez borzasztóan érdekes volt, de engem azért mégiscsak jobban érdekelt, mit akar kezdeni a miniszterelnök a magyar médiával. A kollégák sorra szót kértek. Én tulajdonképpen egészen jóban voltam Vödrös Attilával, a Pest Megyei Hírlap főszerkesztőjével, akinek még Franka Tibor mutatott be a Magyar Hírlap szerkesztőségében. Emlékeztem az utolsó találkozásunkra, a Margit híd budai hídfőjénél futottunk össze a taxissztrájk napjaiban. Csavargatta a bajuszát, összehúzta a szemöldökét, és azt mondta, hogy ezeket a mocskos állatokat bele kellene szórni a Dunába. Vödrös az elsők között kért szót, és rögtön a miniszterelnök szemébe vágta, hogy a kormány bűnös módon elnéző az egyre szemtelenebb liberális sajtóval szemben. Ahogy fogalmazott: „Már Lenin megmondta, egy forradalom csak akkor győzhet, ha elsőnek a távírdát foglalja el. A rádió még mindig a kommunisták kezében van, és ömlik belőle a genny meg a takony”.
  • Enyhén szólva rosszul lettem ezektől a szavaktól. Ránéztem P. Szabó Józsefre, mi ketten képviseltük a rádiót. P. Szabó néma maradt, mereven nézett maga elé. Szót kértem. Mondtam, hogy a távírdát már nem kell elfoglalni, mert annak a kapuit már régen kinyitottuk. A gond az, hogy ugyanaz történt, ami a várostromoknál szokott. Ha kinyílnak a kapuk, összekeverednek a védők és a támadók. Sokan gúnyát váltanak, úgy, mint Vödrös kolléga. Oltványi Ottó, az MTI vezérigazgatója ült Antall József mellett, és szót kért. Annyit mondott, hogy a Henriknek igaza van. Antall mosolygott.
  • Teltek-múltak a napok, a hetek. Egyre kevesebben gratuláltak, veregették a vállamat, tévéelnöki kinevezésem lekerült a napirendről. Igazából nem az bosszantott, hogy lemaradtam a tévéelnökségről, inkább az, hogy a miniszterelnök meggondolta magát. Nem értettem, miért. Aztán pár hónap múlva a rádió Pagodájában ücsörögtem egy kolléganőmmel. Az asztalunkhoz ült Pálos Miklós államtitkár, aki a kormány és az egyház kapcsolatát felügyelte. Kiderült, hogy Szekszárdról ismerik egymást. Pálos annak idején ott ügyvédkedett. Megittunk egy kávét, aztán az államtitkár búcsúzott, neki mennie kell. A kolléganőm ugrott, hogy kikíséri, de szólt nekem, hogy várjam meg. Rosszkedvűen jött vissza. Megkérdezte Pálostól, hogy szegény Henrik miért nem lett tévéelnök. Pálos azt válaszolta, hogy a konkrét okot nem tudja, de a miniszterelnök úr több alkalommal is megjegyezte, milyen fájdalmas volt bennem csalódnia. A kolléganő kérdezte, hogy ugyan mit követtem el az Antall ellen, mondtam, hogy fogalmam sincs. És tényleg fogalmam sem volt.
  • Pár hónappal később, valamikor 1993 első hónapjaiban, az Arany János utcában egy Ladából integetett ki a sofőr. Zuhogott az eső, alig ismertem meg Pallagi Ferencet (nem azonos a médiaszakemberrel – a szerk.). Annak idején, amikor a Duna-gate-ügyről készültem könyvet írni, írtam három levelet azzal, hogy interjút szeretnék készíteni a főszereplőkkel. Horváth István belügyminiszter nem válaszolt, Horváth József, a belső elhárítás főnöke azt írta, hogy ő is könyvet készül írni, ezért nem segíthet, végül Pallagi Ferenc válaszolt. Ő volt annak a bizonyos BM III. főcsoportfőnökségnek a vezetője. Személyesen is beszéltünk, azt mondta, hogy ő ugyan nem mond nekem semmit, de ha akarom, átnézi a kéziratot, és szól, ha valami hülyeséget, pontatlanságot lát benne. ’89-90-ben Budán, a Ganz utcában béreltem egy garzont, az volt az irodám. Pallagi megfordult néhányszor nálam, elolvasta a kéziratot, és tényleg nem fecsegett. Össze nem barátkoztunk, de beszélgettünk. Nem volt jó állapotban, aggódott a feleségéért, aki rákos volt. Panaszkodott, hogy Bécsből kellene hozatni gyógyszert, de nincs rá pénze. Akkor már működött a HP PRESS sajtóügynökség, a „lektorálásért” utaltam egy kis pénzt. Miután a könyv elkészült, már nem találkoztunk.
  • Amikor észrevettem Pallagit, önkéntelenül is jeleztem, hogy álljon meg. Félrehúzódott, beültem a kocsijába. Azt mondta, örül a sikereimnek, én meg azt válaszoltam, hogy ez kedves, de attól tartok, hogy éppen miatta nem lettem tévéelnök. Nevetett, azt mondta, hogy ez képtelenség, de érdekli, hogy mire alapozom a véleményemet. Elmeséltem, hogy mit mondott Pálos, és kifejtettem, hogy szerintem Antall azért csalódott bennem, mert vele, azaz Pallagival, az állambiztonsági szolgálat egykori vezetőjével nemcsak barátkoztam, de még pénzt is adtam neki. Pallagi azt mondta, hogy ez csacsiság, vele már a kutya sem foglalkozik, annak idején kicsavarták, mint egy citromot. Ő már csak egy jelentéktelen kis nyugdíjas. Aztán felélénkült, és azt mondta, hogy a kedvemért szakmai alapon hajlandó elemezni a történteket.
  • Szóval azt mondta a miniszterelnök, hogy csalódott magában? Igen, azt mondta. Maga szerint nyilván olyasvalakivel barátkozott, akivel nem kellett volna, például velem. Így van, másra nem tudok gondolni. Mint már mondtam, én nem jöhetek szóba, de akkor viszont ki? Nyilván olyasvalaki, aki ellensége a miniszterelnöknek. Olyasvalaki, aki ártott neki. Gondolkodjunk, ki lehet az. Pallagi egy picit hallgatott, aztán megkérdezte, milyen a kapcsolatom Torgyán Józseffel. Nevetve azt válaszoltam, hogy természetesen jó. Pallagi megkérdezte, hogy mennyire mély az ismeretségünk. Mondtam, hogy nem különösebben, igaz ugyan, hogy rengeteg interjút csináltam Torgyánnal, de ez nem jelent semmit. Hogy magánemberként találkoztam-e vele? Á, nem, illetve… Eszembe jutott, hogy egyszer a Parlamentben találkoztunk. Ez azután történt, hogy nyilvánosságra került Antall rákbetegsége. Torgyán pár napra eltűnt, aztán előkerült, és azt híresztelte, hogy kormányprogramot írt vidéki magányában. Telefonált, hogy feltétlenül beszélni akar velem. A Parlamentben a kisgazda-frakcióvezetői szobában fogadott. Amikor beléptem, felállt az íróasztal mögül, elém jött, átölelt, és azt mondta: Henrik, a Jóisten arra szemelt ki, hogy megmentsem Magyarországot, és én erre készen is állok. Azt válaszoltam, hogy ritka mázlista Magyarország, hogy egy ekkora formátumú politikus hajlandó megmenteni. Torgyán azt mondta, hogy a Jóisten akaratából a súlyos beteg Antall Józseftől neki kell átvennie a kormányzás felelősségét. A kormányprogram már megvan, sőt, elkészítette az új kormány tagjainak a listáját is. A vállamra ütött, és azt mondta: Henrik, te leszel a tájékoztatási miniszter. Idáig jutottam az elbeszélésben, amikor Pallagi közbevágott: Erre maga hogy reagált? Úgy, hogy maga Antall miniszterelnök úr feltétlen híve, és ilyen beszédet hallani sem akar? Mondtam, hogy nem ezt mondtam, hanem rihegtem-röhögtem, hogy a kormányban nincs is olyan, hogy tájékoztatási miniszteri poszt. Torgyán azt mondta, hogy ez bagatell, ezt egy törvénymódosítással elintézi. Amikor a történet végére értem, már nem nagyon volt kedvem rihegni-röhögni. Megkérdeztem, hogy tényleg lehetséges-e, mármint hogy lehallgattak minket. Pallagi kiröhögött, azt mondta, hogy valami elképesztően naiv balek vagyok.
  • ’94-ben, a választási kampány időszakában már nem voltam a rádió alkalmazottja, így nyugodt szívvel támogathattam Kuncze Gábort. Egy hétköznap kora délutánra hirdették meg a választási gyűlést Gazdagréten. Csúszott a kezdés, mert Kuncze sorra adta az interjúkat. Egy kő virágtartó szélén ücsörögtem, amikor mellém ült egy öltönyös, nyakkendős, bőrcipős fiatalember. Megmondta a nevét, és úgy mutatkozott be, mint az SZDSZ biztonsági szakértője. Megkérdezte, tudom-e, hogy lehallgatják a telefonomat. Merthogy ő meg a munkatársai nemcsak azt tudják, hogy a párt vezetőit lehallhatják-e, de azt is, hogy akikkel beszélnek, azokat lehallgatják-e. Mondtam, hogy éppenséggel nem tudtam, de olyan nagyon nem lep meg.
  • Talán egy hét telt el, amikor egy budai étteremben odajött hozzám egy nyugdíjasforma férfi. Megkérdezte, hogy válthatnánk-e bizalmasan pár szót. Kinn az utcán azt mondta, hogy lehallgatják a telefonjaimat. Mondtam, hogy kösz, de már tudom. Azt mondta, hogy a szakmában nagyjából tudják, hogy kiket hallgatnak le nem az állambiztonsági szervek részéről, hanem maszek megbízás alapján. Kérdezte, érdekel-e, hogy az én lehallgatásomat ki fizeti. Mondtam, hogy érdekel. Hát a Magyar Televízió. Aztán azt is megtudtam, hogy melyik az a cég, amelyik engem lehallgat. Azért az egy kicsit meglepett, hogy egy szőnyeg- és kárpittisztítással foglalkozó kft. Az már annyira nem lepett meg, hogy éppen ez a cég kapott megbízást arra, hogy a Parlament szőnyegeit és kárpitjait tisztítsa.
  • Hamar világossá vált számomra, hogy a szőnyeg- és kárpittisztítók, az SZDSZ biztonsági emberei, mindannyian egy helyről jöttek, a Cégtől, az egykori biztonsági szolgálattól. Az az úr, aki a budai vendéglőben megszólított, ugyancsak a cég munkatársa volt, a rendszerváltás után magánnyomozóként hasznosította a tudását. Adott névjegyet, azt mondta, ha gondom van, nyugodtan hívjam fel. Pár hét múlva gondom volt. Budán még mindig nem fejezték be az új lakásunk átépítését, ezért átmeneti időre vettem Zuglóban egy társasházi lakást. A feleségem a gyerekekkel Kisorosziban aludt, én éjfél felé törtem bele a kulcsot a bejárati ajtó zárjába. A tárcámban még ott volt a magánnyomozó névjegye. Éjfél után kínos telefonálni, de még kínosabb a lakás ajtaja előtt toporogni kézben egy kettétört kulccsal. Negyedórán belül egy óriási terepjáró gördült a ház elé. A magánnyomozó egy vele korabeli, vékony, jelentéktelen külsejű férfit hozott magával. Bemutatta, azt mondta, hogy a neve nem érdekes, hívjam úgy, hogy Szerelő. Pont az történt, ami a filmekben szokott. A szerelő bekapcsolta a fejére erősített elemlámpát, letérdelt az ajtó elé, apró kis tűszerű szerszámokkal piszkálta a zárat. Picit nosztalgiáztak. Emlékszel még a német követségre? – kérdezte a Szerelő. A kollégája nevetgélt. Ja, könnyen bementünk, aztán alig tudtunk kijönni. Újabb sztorira már nem került sor, mert az ajtó kinyílt, az urak elbúcsúztak, azt mondták, hogy számukra volt megtiszteltetés segíteni.

    Valamikor 1993 őszén megint elkezdték veregetni a vállamat. Egyre több helyről hallottam, hogy kormánybiztosként felügyelem majd a rádiót és a televíziót. Persze az jutott eszembe, hogy egyszer már majdnem tévéelnök lettem, úgyhogy várjuk ki a végét. Antall a négyszemközti találkozónkon azt mondta, hogy a ’94-es választásoknak ilyen rádióval és televízióval nem lehet nekimenni. Nahlikkal és Csúccsal elkerülhetetlen a bukás. Azt mondta, hogy a szakmai kérdésekről Kulin Ferenccel, a személyi és adminisztratív ügyekről Horváth Balázs tárca nélküli miniszterrel egyeztessek.
  • Ár: 2990 Ft

    Kedvezményes ár: 2482 Ft (- 17 %)